Kedves Olvasók és Gyerekek!

Adventi mesekalendáriumunk  23. meséje már elérhető! Ebben a mesében az angyalokról olvashattok ezért fogadjátok sok szeretettel a hozzá választott dalt is Gryllus Vilmostól és a Csurgó zenekartól.  A kirakós darabok elfogytak, reméljük tetszett nektek és biztosan szebbnél szebb alkotások készültek. :) 

December 24-én Zsuzsi vár titeket az utolsó Adventi bejegyzéssel :)
Köszönjük, hogy velünk tartottatok az adventi időszakban!
Kellemes készülődést kívánunk nektek!

December 23. Herceg Petra: Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt. A második vasárnap angyala A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra. A harmadik vasárnap angyala Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése. A negyedik vasárnap angyala A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

Ha lemaradtatok volna akkor a tartalmakért kukkantsatok be Zsuzsihoz is, amit az alábbi linkeken értek el:

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Már javában visszaszámlálunk, hiszen itt a karácsony három nap múlva.
Adventi mesekalendáriumunk  21.  meséje már elérhető a kirakós darabjával. 
Ha lemaradtatok volna akkor nézzetek be Zsuzsihoz is, amit az alábbi linkeken értek el:

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

Tordon Ákos: Egy karácsonyi manó története

A manóba! - hát karácsonyi manók is vannak? De vannak ám! Egyről én is hallottam. Egy karácsonyfa- dísz csilingelte el nekem a történetét, amikor egyszer régen díszítettem a karácsonyfát.

Üvegcsengők csengtek, üvegharangok bongtak: akár- ha száz üvegtorkú, üveghangú gyönyörű harang mu­zsikált volna, de Csip-csup, a karácsonyi manó nem hallotta a zengve zengő, csilingelve csilingelő szép ha­rangjátékot, mélyen aludt pirinyó ágyacskájában.

Csillogó üvegdíszek, aranyosak, ezüstösek szálltak a magasba, a fenyőfa zöld ágaira. Ám Csip-csup manó nem látta a díszek ragyogását, a díszeket se látta, hiszen aludt mélyen, s paplan híján hosszú mohaszakállával takarózott.

Ha látott valamit: az hét pillangó volt, hét álombéli lepke, ezüst csermely partján azokat kergette. S ha hal­lott valamit, csak az álombéli csermely zenéjét hallotta.

Az új díszekkel néhány régi is felkerült a fára, régi karácsonyokra emlékező, hajdan ezüst- és aranyfestékbe mártott fenyőtobozok. De a festék már megkopott erő­sen, az ezüst megszürkült, az arany megbámult. Láttukra a gyönyörű, sudár fenyő hevesen megrázkódott.
- Ezer tűhegy s a Gellérthegy! Karácsonyi pompá­mat nem engedem csúffá tenni!

A heves rázkódásra összecsendült a sok drága dísz.

- Kiskarácsony, nagykarácsony, ott a helye a pará­zson! Parázs süsse, megégesse, egykettőre elégesse! Ócska toboz fenyőfánkat ne búsítsa, ne csúfítsa!

Erre ijedtükben sorra lehullottak az ócska tobozdí­szek. Az egyik erre gurult, a másik arra... A harmadik amarra... A legkopottabb odakoppant a karácsonyfa­állvány ezüstre festett vaslábához. A koppanásra, ütődésre Csip-csup manó kiesett az ágyából. Mert ha ed­dig nem, most mondom: a legöregebb fenyőtobozban volt a karácsonyi manó háza.

Csip-csup manó megdörzsölte a szemét, megsimo­gatta a szakállát, s örömében így rikkantott:

- A decemberi nagyharangra, felébredtem karácsony­ra! Hol a sapkám? A kabátom?

Hipp és Hopp! - egyszeriben a fején termett a sap­kája, a testére nőtt a kabátja, s azzal csissz és csossz! - kicsoszogott a tobozházból. Ám a küszöbben megbot­lott és hasra terült.

Nagyon vicces, amikor egy frissen ébredt karácso­nyi manó elterül a földön, biz ki is kacagták a díszek. Csúfondárosan kikacagták, valóságos kacagó muzsikává vált a kacagásuk. A gömbök a gúnyáját kacagták, a trombiták a papucsát, az aranydiók a szakállát, az üveg­harangok a szeme állását, az ezüsteprek és ezüstgom­bák a manósapkáját.

Mi tagadás, csúf volt a kis Csip-csup manó: mohaszakálla csupa gubanc, s oly hosszú, hogy minduntalan bele­botlott. A kabátkáját ócska pókhálóból szabták vagy száz éve, a papucskáját egy szeleverdi pillangó hímezte neki hajdanán, de minduntalan elvétette a hímzést, a manósip­kája még az öregapjáról maradt rá, aki a kökörcsini tün­dérvásáron vette egy jó szóért a bolondos Szél Szepitől; a szemével pedig, ha erre nézett, amarra sandított, bizony hogy a fekete tücsök is szépségszámba ment mellette.

De ő nem bánta rútságát. A drága díszek kacagását se bánta. Feltápászkodott fektéből, leporolta a kabát­ját. Hanem amikor az utolsó porszemet is lefújta a ka­bát ujjáról, hirtelen elámult, mert a fenyőfa törzsében hét rigó énekelt.

Csip-csup manó alig akart hinni a fülének, mert nagy csoda az, ha hét rigó nótázik egy karácsonyfa derekában! Minden karácsnyi manó tudja: ilyen kará­csonyfa a legritkábban terem a világon! Elámultak a díszek is, a csillogó csecsebecsék is, s egyszeriben száz­szor szebben ragyogtak! S már hogyne ragyogtak vol­na, hisz a rigófütty arról tanúskodott, hogy most ezen a karácsonyfán rendezi be szállását a világszép Gyöngytündérke, a karácsonyfák tündére!

No bizony, egyszeriben megnőtt a karácsonyfa! A büsz­keség a mennyezetig növesztette. Lett csillogás-villogás, verseny-ragyogás! A díszek egymást túlszárnyalva ragyog­tak, mert mindegyikük azt szerelte volna, ha őnála rendezi be szállását a zeneszóval érkező Gyöngy tündér!

Csip-csup manó is kapta a seprűjét, és belefogott a nagy- takarításba, mert nem akart szégyenben maradni, ha elporzik előtte a Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!

Hanem a díszek mind egy szálig ráripakodtak:

- Mit akarsz itt, te világcsúfja, világrútja?! Csúfsá­godtól, rútságodtól mi is elborzadunk, hát még a Gyöngytündér! Bújj be a házadba, s ne mutatkozz a színe előtt! Még az orrod hegyét se dugd ki!

Könnyes lett erre a karácsonyi manó szeme. S bár­merre tekintett is a könnyein át, mindenfelé ezerszeres­re torzított torzképét látta ragyogni a fénylő díszeken, akárha görbe tükörbe nézett volna.

Nem is volt egyéb kívánsága: bezárkózni a házába.

Hanem a sok könny miatt elvétette az utat, s épp a legpompásabb dísz szivárványszínű kapuja felé tartott. Hej, megmérgedt erre a büszke dísz, de féken kellett tar­tani a haragját, mert abban a minutumban valahol mu­zsikálni kezdett egy halk szavú öreg zenélőóra, és egy hirtelen kerekedett aranyködből máris előrobogott a ka­rácsonyi Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!

A hat pillangó egyenest a legpompásabb dísz felé tartott. Hogy fénylett, ragyogott erre a dölyfös, drága dísz! Napnál fényesebben, szivárványnál színesebben, s minden káprázatnál káprázatosabban!

Igen ám, de mi történt? A szélesre kitárt kapuban ott remegett a világcsúfja Csip-csup manó. Csúfságá­tól, rútságától megbokrosodtak a lepkeparipák. Hupp! - felborult a lepkefogat, és Gyöngytündérke épp Csip- csup manó rongyos papucskái elé pottyant ki a gyönyö­rű hintóból. Pihepuha volt a hintó belseje, szerencsére Csip-csup manó szakálla a papucsát verdeste; még na­gyobb szerencse, hogy a manószakáll is puha volt, így a pórul járt tündérke nem ütötte meg magát. A manócska gyorsan és gyöngéden a karjába vette, és talpra segí­tette. A karácsonyfák tündérének nem is történt egyéb baja, csupán a homlokát koccintotta össze Csip-csup manó ezer ráncú homlokával, kopp!

Erre nagyot nevettek mind a ketten. Azaz csak Csip-csup nevetett, mert hiszen a tündérek nem nevetnek, hanem kacagnak.

- Bocsáss meg, Gyöngytündér! - borult térdre előt­te a kis manó.

- Mi a szösz? - csodálkozott a karácsonyfák tündé­re. - Te mentetted meg az életemet, és most bocsánatot kérsz tőlem? Én tartozom hálával tenéked! Hap-hap-hap-ci! - hármat tüsszentett, s a harmadik tüsszentésre olyan szép sztaniol palást borult a karácsonyi manó vál­lára, amilyet még nem látott a világ, amióta karácsony a karácsony!

Hej, mérgében szétpukkadt a legpompásabb dísz: pukk! - és már csak a leheletvékony üvegcserepek he­vertek a fa alatt.

- Jaj, szállás nélkül maradtam! - búsult a tündérke.

- Sose búsulj, van nekem egy tobozházam, hajda­nán aranyfestékbe mártották; igaz, azóta megkopott jócs­kán, de tisztaságtól ragyog kívül és belül! Bátran ellak­hatsz benne, és én szívemből örülnék, ha a vendégem lennél - mondta nagy-nagy dadogással Csip-csup manó, mert egyszeriben eszébe jutott a csúfsága, rútsága.

Gyöngytündérke a gondolataiba látott.

- Jó a szíved, Csip-csup manó, épp ezért nem is le­hetsz csúnya: megszépít a szíved jósága. Ami pedig a szál­lást illeti, köszönettel elfogadom a meghívásodat - csilin­gelte cérnavékony hangján a karácsonyfák tündére.

És akár hiszitek, akár nem, színarannyá változott erre az ócska fenyőtoboz: arannyá vált kívül-belül!

Aranyból volt a bútora: az ágy, a dívány, a szek­rény, az asztal és a négy szék, a karosszék és a hinta­szék! A tűzhely és a radiátor, a kád és a mosdó, sőt a vízcsapok is, hogy az aranyajtó aranykilincséről ne is beszéljek! Bár azt még megsúgom: a képszegek is mind színarannyá váltak.

Csip-csup manó mindmáig is dörgöli a szemét a csodálkozástól, pedig a karácsonyfák tündérkéje már rég búcsút vett a tobozháztól, és új lepkefogatán vágtat az új karácsonyok elébe, míg valahol a világon, de mindig csak egyben, egyetlenegy fenyőfa derekában hét rigó rikkantja:

- Mérik a diót! Sütik a patkót! Mérik a mákot! Sü­tik a patkót! Diósat, mákosat! Kalácsot kaptok! Jól is lakhattok karácsonytól újévig, kereken egy hétig! Utá­na meg ehetitek a kalácsnak végit...

Karácsonyi kirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Adventi mesekalendáriumunk legújabb meséje már elérhető  a kirakós darabjával. 
Ha lemaradtatok volna akkor nézzetek be Zsuzsihoz is, amit az alábbi linkeken értek el:

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

December 19. Bősze Balázs: Erdei karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren. Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó! Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser. Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások. Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította! - Hogy aludtál? - kisöreg! - Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici. Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes. - Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól! - Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz! - Az meg micsoda? - érdeklődött tovább. - Én sem tudom - felelte Sudár. A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn. - Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony. A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett. Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város. Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe. Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg, Vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk. A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony! A szeretet és az ajándékozás ünnepe. - Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak. Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának: - Most figyeljetek - ezek az emberek! És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak. Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit. Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott az eszébe. A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán szép éneket: - Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...

Kirakós 19. darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Napról napra egyre közeledik a karácsony. Adventi mesekalendáriumunk 17. meséje már elérhető a kirakós következő darabjával. 

Ha lemaradtatok volna akkor nézzetek be Zsuzsihoz is, amit az alábbi linkeken értek el:

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

December 17. Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna. Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye. Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat. - Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak. A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett. Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk. Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is. De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna. Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt. Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Kirakós 17. darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Adventi mesekalendáriumunk következő meséje már elérhető a kirakós darabjával. 
Ha lemaradtatok volna akkor nézzetek be Zsuzsihoz is, amit az alábbi linkeken értek el:

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

December 15. Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük. - Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt. - Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék. - Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt. - Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak. - Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő. - Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő. - Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás. - Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt. - A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is. - A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..." - A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt: - Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa. - Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett. - De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk. És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került. - Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.

Karácsonyi kirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerkek!

Advent harmadik vasárnapja van, ami azt jelenti, hogy egy újabb gyertyát gyújtunk az adventi koszorún és videóval is jelentkezünk!

Katt ide : https://www.facebook.com/csipetnyividamsag/

Fogadjátok sok szeretettel Tőlünk!

A negyedik gyertyát Zsuzsival fogjátok meggyújtani. Tartsatok akkor is velünk! Kellemes időtöltést kívánunk nektek!

Ha lemaradtatok volna akkor mindenképp kukkantsatok be Zsuzsi oldalára is!

Luca napi bejegyzése elérhető itt:

https://fejlodjvelem.wordpress.com/2020/12/13/december-13-luca-nap/?fbclid=IwAR1FaGbteeQFvlXRsg4twzBNyhgwsqqV0o3lQrSTbn8EhWAlgBgsRKl-0O8

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

December 13. Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. — No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék. — Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje. — No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is. Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni. — Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Karácsonyi képkirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Ha a találós kérdés megfejtésére rájöttetek, akkor kitalálhattátok miról szól a mai napi mesénk :)
Fogadjátok sok szeretettel Adventi mesekalendáriumunk soron következő meséjét. Amennyiben lemaradtatok volna az eddigiekről akkor kukkantsatok be Zsuzsi oldalára is! 

https://fejlodjvelem.wordpress.com/
https://www.instagram.com/fejlodj.velem/

December 11. Hárs László: Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája. S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog íziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe. Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott. Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen, vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!" Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében. De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Karácsonyi kirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Fogadjátok sok szeretettel a mai napi mesét! Ha esetleg lemaradtatok volna az eddigiekről, akkor kukkantsatok be Fejlődj velem Zsuzsihoz.

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

Jó időtöltést kívánunk!

Holnap Zsuzsi vár titeket a következő mesével.

December 9. Jacob és Wilhelm Grimm: A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt. Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. - Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól." De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: - Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek. Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony: - Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek. Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk! - énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

A karácsonyi képkirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Fogadjátok sok szerettel a mai napi mesét.
Reméljük minden kitisztított csízmácskába került tegnap ajándék :)

December 7. Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba: Volt egyszer egy király Nekeresd országba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, Csupa siralom volt éjjele, nappala. Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába. Sűrű könnye pergett fehér szakállába: "Akármit csinálok, reszketek és fázom, Hiába takargat aranyos palástom! Aki segít rajtam: koronám, kenyerem Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!" Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt, Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt: "Ki tud orvosságot a király bajáról, Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?" Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, De együtt se ért az egy falat kalácsot. Didergő királynak csak nem lett melege, Majd megvette szegényt az Isten hidege. Körmét fúvogatta, keserűen köhintett, Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett: "Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom, Hívjátok elő az udvari bolondom!" "Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed, Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed." "Teli van énnálam ésszel a szelence: Hideg ellen legjobb a meleg kemence. Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond, S nevetett köntösén a sok arany kolomp. Kergeti a király ki a sok léhűtőt: Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt! "Hamar cédrusfával a kandallót tele, Urunk-királyunknak attól lesz melege!" Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya, El is égett benne vagy száz cédrusmáglya. Sergett is a király előtte, megette, Utoljára mégis csak azt dideregte: "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Már a szakállam is csak úgy reszket bele!" Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom, Életem-halálom kezedbe ajánlom, Most dobtam bele az utolsó forgácsot, Jó lenne hívatni az udvari ácsot!" Nekibúsult erre a didergő király, Szigorú paranccsal a kapuba kiáll: "Vágjátok ki kertem minden ékességét, A szóló szőlőnek arany venyigéjét, A mosolygó almát, a csengő barackot, Hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Széles ez országban, amíg erdőt láttok, Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok. Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege, Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!" Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek, Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, Fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fából egy szál se maradt ott, Aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak, de minden hiába, Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába: "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Csak egy fogam van már, az is vacog bele!" Nekeresdországban van is nagy kopogás, Ripegés-ropogás, siralom, zokogás. Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog - A király ajtaja egyszer csak csikorog. Betipeg egy lányka, icike-picike, Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe. Az ajka kláris, a foga rizskása, Csacsog, mint az erdő, zengő muzsikása: "Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!" Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi! Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak, Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" - Kerekre nyitotta a csöppség a szemét: "Minek szedetted le a házunk tetejét? Hó is hullongázik, eső is szemezik, A mi padlásunkra az most mind beesik: Elázik a bábum kimosott ruhája Vasárnap délután mit adok reája?" Mint amikor nap süt a jeges ereszre, A király jégszíve harmatot ereszte. Szemében buggyan ki szívének harmatja, Szöghaját a lánynak végigsimogatja: "Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom, Bíborköntösömet feldaraboltatom. Bársonyrokolyája, selyem főkötője, Lesz ezüstkötője, aranycipellője!" Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi! Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!" Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –S didergő királynak nyomban melege lett! A tükörablakot sarokra nyitotta, Városa lakóit összekurjantotta: "Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, Juttatok belőle, aki fázik annak!" Tódult is be nyomban a sok szegény ember, A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: "Asztalt terigetni, ökröt sütögetni, Fussatok a hordót csapra ütögetni, Ily kedves vendég még nem járt soha nálam, Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

Képkirakó következő darabjai:

December 6.

December 7.

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Holnap érkezik a Mikulás! Ám néha még ő is segítségre szorul, ha bajba jut az ajándékok kiszállítását illetően.
Fogadjátok sok szeretettel adventi mesekalendáriumunk 5. meséjét, amiben erről olvashattok!

Ne feledjétek, holnap még egy újabb gyertyát is gyújtunk az adventi koszorún, ami azt is jelenti, hogy @fejlődjvelem Zsuzsi vár titeket egy kis meglepetéssel!
Én már izgatottan várom!

Tartsatok velünk holnap is!

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

https://www.instagram.com/fejlodj.velem/

https://www.facebook.com/csipetnyividamsag

https://www.instagram.com/csipetnyividamsag/

December 5. Devecsery László: Segítség, sok a hó!

A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjához eljusson. A szánkó telis-tele ajándékokkal. Örülnek majd a gyerekek! Talán még álmában is erre gondolt. Igazán szépet álmodott. Mindenütt mosolygó, kacagó gyerekeket látott, akik énekeltek, táncoltak és verset mondtak. Jókedvűen pillantott mindegyikükre, s örömmel látta, mennyit nőttek tavaly óta. Éppen énekelni akart - együtt a vidám gyereksereggel -, amikor recsegés, ropogás szakította félbe az álmot. Felriadt. Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Ránézett az órára. Annak a hangját gondolta recsegésnek, ropogásnak, hegyomlásnak, földrengésnek. pedig csak azt jelezte: - Ideje felkelni, fürgén útra kelni! Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett el. Hamar reggelizett és alaposan fogat mosott, azután magára vette jó meleg bundáját, hiszen nagyon hideg van odakint. - Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szánkó előtt a szarvasok! - gondolta. Egy fordítás, két mozdulat, ám a kapu zárva maradt. Hiába nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a zárban, hiába nyomta a kilincset. Nyomta, húzta, cibálta, lökdöste, bökdöste: semmi! A másik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. A harmadikkal és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott. - Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifelé nyílik. Felnézett a magasba. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Lepillantott: térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehérségben. - Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Kár, hogy nem tudok repülni! Hogyan szabadulhatnék ki a Mikulásvár fogságából? Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben messzire szállt a bimmmbammm...Madarak, őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek a szavára. Mindenki a Mikulás-hegy oldalára szaladt. Alig találták meg a bejáratot, úgy beborított mindent a hó. - Segítenünk kell a Mikulásnak! - mondták a madarak. - Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni sem tudunk! - morgolódtak az őzek és a szarvasok. - Ti legalább tudtok repülni - szóltak a mókusok, akik legszebb álmukból ébredtek... Megszólalt a legöregebb, legbölcsebb szarvas: - A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Odabent kérdezzétek meg, hogyan tudnánk segíteni...Mi addig idekint patáinkkal kaparjuk a kapu előtt a havat. Amint mondta, úgy is tettek. A madarak repültek, a mókusok másztak, s egykettőre a Mikulás előtt álltak. - Szervusztok, kedves kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyünk...Sok-sok gyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipők. A szánkóm tele ajándékkal. Én meg ki se tudok lépni az udvarról. - Mi a csőrünkbe csippentjük az ajándékokat, s elvisszük mindenkinek...- ajánlották a madarak. - Mi puttonyt teszünk a hátunkra, abba rakjuk a meglepetést. - javasolták a mókusok. - Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok. Pistinek vinnétek azt, amit Kati vár. Örömből szomorúság, meglepetésből csalódás lenne! Köszönöm, de nem ez a megoldás. Nekem kell kijutnom! Hogyan? Még nem tudom. - Eszembe jutott valami - szólt a bagoly. - Mondd gyorsan! - sürgették a többiek. - Mit gondoltok, melyik állat a legerősebb a környéken? - A medve! A medve! - A medve alszik. Minden óvodás tudja! S ha csak egyszerűen aludna, de mélyen alszik, nagyon-nagyon mélyen. - Ráadásul horkol, hogy zeng belé a vidék! - Fel kell ébreszteni! Ezt a sok-sok havat csupán ő tudja eltakarítani a kapu elől. - Gyorsan keressük meg! A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Odakint elmondták a többieknek, hogy mit kell tenniük. Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak. Hallgatóztak, füleltek. Rémisztő, ijesztő és rettentő hangokat hallottak. Óvatosan belopakodtak. Odabent, jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt. Visszhangzott a barlang, zengettbongott az erdő, a hegy. Az állatok szólongatják, cirógatják, simogatják, csiklandozzák, ébresztgetik, keltegetik, ám az álom nem szűnik, nem szökik. Ekkor eszükbe jutott a kicsi, játékos kedvű, mindenkit utánzó nyuszi. Elszaladtak érte, s a barlangba hívták. - Kedves Nyuszkó! Légy szíves, utánozd a rigó fütyülését, a kakukk hangját, a békák brekegését! - Ha csak ez kell, megteszem én! Azzal fütyült, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. Felnézett, s nagy csodálkozva kérdezte: - Itt a tavasz? Felkelek. Nyújtózott egy nagyot. Az állatok megnyugtatták: - Nincs még tavasz, tél borul az erdőre. - Akkor miért keltettetek fel? - A segítségedet szeretnénk kérni. - Éppen ilyenkor, amikor a legszebbet álmodtam. Annyi mézet én életemben nem láttam. üüüm. Miben segíthetek? - A Mikulás. - A Mikulás? Miért nem ezzel kezdtétek? - Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulásvár kapuját. Nem tudja kinyitni, ajándék nélkül maradnak a gyerekek! - Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, sőt: brummbrumm, azt a havat szeretném én látni, amelyikkel nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat! A szárnyaitokat se kíméljétek! Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. A medve vezetésével mindannyian munkához láttak. Odabent a Mikulás izgatottan várt, várakozott. Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu. Kitárult. Vidám állatsereg köszöntötte. - Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradtak ajándék nélkül a gyerekek! Köszönöm! Köszönöm! - Neked mindig szívesen segítünk. Most siess utadra, el ne késs! A Mikulás felpattant a szánkóra, az ajándékok tetejére, s csengőcsilingelve-énekelve, víg örömmel indult útjára. Barátai még akkor is hallották a hangját, mikor a hegyoldal eltakarta előlük. A medve visszafeküdt jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt. Másnap reggel felébredt. Felkelt, a barlang szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. A végtelen fehérségben lábnyomokat pillantott meg. Távolodó énekszót hallott. Majdnem megbotlott valamiben. Ránézett. Nem akart hinni a szemének. Lehajolt, felemelte azt az óriási üveget, ami tele volt a legfinomabb akácmézzel. Az üveg mikulászacskóban volt.

Karácsonyi kirakó ötödik darabja: