Kedves Olvasók és Gyerekek!

Hamarosan megérkezik a Télapó! Egészen pontosan három nap múlva fog a varázslatos szánján elrepülni hozzánk! Aki időben elkezdte már várni Őt, az biztosan megírta már a levelét neki, hogy mit szeretne kérni tőle. A kis csízmájának tisztaságáról sem feledkezett meg, gondosan megtisztogatta már, hogy szombat este majd az kerüljön ki az ablakba és a Télapónak legyen mibe, majd vasárnap hajnalban pakolnia az ajándékokat.
Aki esetleg elmaradt volna a levélírással, ne csüggedjen ma még van ideje postára adni a kívánságait! Ne feledjétek csak szépen kitisztított cipőcskékbe, csízmácskákba és bakancsokba rejti az ajándékokat!

Adventi mesekalendáriumunk következő meséjét fogadjátok sok szeretettel!

December 3. Petrolay Margit: Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó. Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában. - Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó? - Itthon. Hogyne volnék itthon! Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon. - Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyola magot? Majd ősszel megadom. Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón. - Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó? - Itthon. Hogyne volnék itthon! - Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim. Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyola magot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie… - No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is. - Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon. - Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban? - Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak. Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót. - Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni! - Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket. - No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában: „Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!” Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá. Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével. - Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika? - Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika! Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre. „Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát. - Hej, te nyulam-bulam, meg tudnáde mondani nékem, merre lakik Lacika? - Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika. Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott. - Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika? - Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika. Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút. Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát. - Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki. - Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni! Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót. - Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél! - Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam. - Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén. - Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem. - Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó. - Tudod, Télapókám… de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat! - Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban. Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába. Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak: - Esik a hó! Esik a hó! Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.

A karácsonyi kirakó harmadik darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Megkezdődött a naptári tél hivatalosan is. Eljött december elseje ami azt is jelenti, hogy megkezdődött immáron a  karácsonyi visszaszámlálás is. :) 

Adventi mesekalendáriumunk első meséjét fogadjátok sok szeretettel!

December 1.  Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte: – Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot! Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe. Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán, az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában. Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek. S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát. – Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok. S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak: – Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik… De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Meglepetésként még készültünk nektek egy kis aprósággal!
Minden nap felrakunk egy képet, amit ki tudtok színezni és ha összerakjátok a kép darabjait akkor egy hatalmas, csodaszép, ünnepi díszbe öltöztetett fenyőfát fogtok tudni kirakni belőle.

Első kép: