Kedves Olvasók és Gyerkek!

Advent harmadik vasárnapja van, ami azt jelenti, hogy egy újabb gyertyát gyújtunk az adventi koszorún és videóval is jelentkezünk!

Katt ide : https://www.facebook.com/csipetnyividamsag/

Fogadjátok sok szeretettel Tőlünk!

A negyedik gyertyát Zsuzsival fogjátok meggyújtani. Tartsatok akkor is velünk! Kellemes időtöltést kívánunk nektek!

Ha lemaradtatok volna akkor mindenképp kukkantsatok be Zsuzsi oldalára is!

Luca napi bejegyzése elérhető itt:

https://fejlodjvelem.wordpress.com/2020/12/13/december-13-luca-nap/?fbclid=IwAR1FaGbteeQFvlXRsg4twzBNyhgwsqqV0o3lQrSTbn8EhWAlgBgsRKl-0O8

https://www.facebook.com/fejlodjvelem

December 13. Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. — No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék. — Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje. — No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is. Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni. — Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Karácsonyi képkirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Ha a találós kérdés megfejtésére rájöttetek, akkor kitalálhattátok miról szól a mai napi mesénk :)
Fogadjátok sok szeretettel Adventi mesekalendáriumunk soron következő meséjét. Amennyiben lemaradtatok volna az eddigiekről akkor kukkantsatok be Zsuzsi oldalára is! 

https://fejlodjvelem.wordpress.com/
https://www.instagram.com/fejlodj.velem/

December 11. Hárs László: Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája. S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog íziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe. Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott. Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen, vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!" Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében. De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Karácsonyi kirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Fogadjátok sok szeretettel a mai napi mesét! Ha esetleg lemaradtatok volna az eddigiekről, akkor kukkantsatok be Fejlődj velem Zsuzsihoz.

https://fejlodjvelem.wordpress.com/

Jó időtöltést kívánunk!

Holnap Zsuzsi vár titeket a következő mesével.

December 9. Jacob és Wilhelm Grimm: A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt. Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. - Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól." De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: - Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek. Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony: - Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek. Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk! - énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

A karácsonyi képkirakó következő darabja:

Kedves Olvasók és Gyerekek!

Fogadjátok sok szerettel a mai napi mesét.
Reméljük minden kitisztított csízmácskába került tegnap ajándék :)

December 7. Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba: Volt egyszer egy király Nekeresd országba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, Csupa siralom volt éjjele, nappala. Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába. Sűrű könnye pergett fehér szakállába: "Akármit csinálok, reszketek és fázom, Hiába takargat aranyos palástom! Aki segít rajtam: koronám, kenyerem Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!" Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt, Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt: "Ki tud orvosságot a király bajáról, Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?" Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, De együtt se ért az egy falat kalácsot. Didergő királynak csak nem lett melege, Majd megvette szegényt az Isten hidege. Körmét fúvogatta, keserűen köhintett, Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett: "Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom, Hívjátok elő az udvari bolondom!" "Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed, Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed." "Teli van énnálam ésszel a szelence: Hideg ellen legjobb a meleg kemence. Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond, S nevetett köntösén a sok arany kolomp. Kergeti a király ki a sok léhűtőt: Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt! "Hamar cédrusfával a kandallót tele, Urunk-királyunknak attól lesz melege!" Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya, El is égett benne vagy száz cédrusmáglya. Sergett is a király előtte, megette, Utoljára mégis csak azt dideregte: "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Már a szakállam is csak úgy reszket bele!" Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom, Életem-halálom kezedbe ajánlom, Most dobtam bele az utolsó forgácsot, Jó lenne hívatni az udvari ácsot!" Nekibúsult erre a didergő király, Szigorú paranccsal a kapuba kiáll: "Vágjátok ki kertem minden ékességét, A szóló szőlőnek arany venyigéjét, A mosolygó almát, a csengő barackot, Hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Széles ez országban, amíg erdőt láttok, Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok. Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege, Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!" Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek, Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, Fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fából egy szál se maradt ott, Aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak, de minden hiába, Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába: "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Csak egy fogam van már, az is vacog bele!" Nekeresdországban van is nagy kopogás, Ripegés-ropogás, siralom, zokogás. Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog - A király ajtaja egyszer csak csikorog. Betipeg egy lányka, icike-picike, Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe. Az ajka kláris, a foga rizskása, Csacsog, mint az erdő, zengő muzsikása: "Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!" Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi! Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak, Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" - Kerekre nyitotta a csöppség a szemét: "Minek szedetted le a házunk tetejét? Hó is hullongázik, eső is szemezik, A mi padlásunkra az most mind beesik: Elázik a bábum kimosott ruhája Vasárnap délután mit adok reája?" Mint amikor nap süt a jeges ereszre, A király jégszíve harmatot ereszte. Szemében buggyan ki szívének harmatja, Szöghaját a lánynak végigsimogatja: "Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom, Bíborköntösömet feldaraboltatom. Bársonyrokolyája, selyem főkötője, Lesz ezüstkötője, aranycipellője!" Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi! Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!" Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –S didergő királynak nyomban melege lett! A tükörablakot sarokra nyitotta, Városa lakóit összekurjantotta: "Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, Juttatok belőle, aki fázik annak!" Tódult is be nyomban a sok szegény ember, A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: "Asztalt terigetni, ökröt sütögetni, Fussatok a hordót csapra ütögetni, Ily kedves vendég még nem járt soha nálam, Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

Képkirakó következő darabjai:

December 6.

December 7.